Egy ateista isten Istenről

Bár pontosabb úgy, hogy egy 42. dimenziót egyéni tudatban elérő ember, aki szerint nincs arra bizonyíték, hogy isten létezik, ám arra sincs, hogy nem. Ha ti ezeket az ötödik dimenziós mókusokat isteneknek nevezitek, akkor én ki lehetek?

Kezdjük onnan, hogyan lettem 42. dimenziós? Amit a Szívemben lakozó megszálló természetesen nem ismer el és tevékenységének fő célja az agyam racionális felének kizárása a vetítésből. Úgy, hogy az életem előző szakaszaiban véletlenül többször is súlyos fejsérülést szenvedtem, ám sosem ijedtem meg tőlük, hanem sikeresen újrarendeztem a tudatom. Úgy, hogy az eredmény jobb lett, mint előtte volt. Ám ekkor még nem foglalkoztam a spiritualitással és könnyen lehet, hogy már ekkor magasabb dimenziókba emelkedtem.

A következő állomásai a találgatásnak azok az ezoterikus csoportok, ahova bizonyíték- és adatgyűjtések okán kerültem. Mivel ezekben a csoportokban úgynevezett beavatásokat kaptam, bátran elmondhatjuk, hogy a hardveres tuningra megérkezett a szoftveres is. A spirituális előéletem gyakorlatilag a nulla, még meg sem vagyok keresztelve. Utána se sok, csak pár ezós könyv, amiket nem olvastam mind végig. Szóval amit istenről fogok most mondani, teljesen pap-, guru- és manómentes. A spirituális hadviselést is a mesterekkel szembeni függetlenségi harcok során fejlesztettem ki. De ez logikus is egy istentől, nem?

Az első, amit a témáról el tudok mondani az, hogy sok dimenziót megjártam és mind másképp beszélt istenről. Ezt ti is könnyen megérthetitek egy olyan világban, ahol mindjárt három egyisten is van. Arra jutottam, minden dimenziónak kialakult több istenképe, ahol csak a fejlettebbekben szerencsésebbekben maradt több, mindenhol máshol egy győzött, aki meg is kezdte a saját hatalmi elképzelését megvalósítani (isten az, aki nem segít). Egy közös dolgot találtam mindben, mégpedig azt, hogy ez nekem gyanús. Így lettem ateista istenkutató is, amikor egy frontális autóbalesetem után elkezdtem a halálkutatással foglalkozni és egy idő után rájöttem, hogy a két terület tulajdonképp egy.

Filozófiai értelemben isten már akkor is létezik, ha tagadod. Pláne, ha definiálni tudod. Amikor kiderült, hogy a fizikai síkról is lehet szellemi lényeket teremteni a gondolataiddal és a hiteddel, előjött a "tyúk és a tojás" probléma, hisz máshol meg maga a fizikai sík olvasható illúzióként, ami a magasabb dimenziós szellemi lények hatásának következménye. Aztán volt, hogy valakik meditáció közben megfenyegettek az anyahajóikkal, mire azt találtam ki, hogy teremtek egy olyan fajt a gondolat teremtő erejével (ami nem nehéz ha mélytranszban is van az ember), akik pont jókor érkeznek a hadihajóikkal. Mindent egybevéve arra a következtetésre jutottam, hogy ezt az egészet úgy a legideálisabb elképzelni, mintha a világ egy holografikus videojáték lenne, amiben benne játszunk és kurvára nem az a lényeg, hogy isten létezik-e vagy sem, hanem az, akár létezik, akár nem, mire és hogyan fordítod a Játékban az idődet.